3. Rész - Vérző Szikla

,,Azt mondják, kicsi a bors, de erős. De mi a helyzet a sziklákkal? Erősek, és nagyok, és...? Elvérezhetnek?"

1954. JÚNIUS 4.

Percy's News Sajtóiroda

 - A sikoly után tehát nem vártam: fogtam az apám régi vadászpuskáját, leakasztottam a szögről, megtöltöttem, felkaptam egy mellényt és ahogy tudtam, kimentem a szakadó esőbe. Valahogyan nem éreztem azt, hogy fázok, talán a meglepettség, vagy nem tudom, hogy minek kéne neveznem... Az adrenalin-szintem az egekben volt - miközben Richard Kingston félig lehunyt szemekkel az ablakból beáradó fénybe nézett és beszélt, Bradley jegyzetelt. - Odakint... megláttam a mozgó alakokat. Aztán már csak egyetlen alakot. Ő volt az. Ő, a gyilkos, láttam, a két szememmel láttam, ahogy többször megszúrja a lányt. De nem hitték el. A törvény nem hitt nekem, a rendőrség azzal vádolt, hogy a kislány az én áldozatom volt - Richard idegesen kapkodott fel és le, és szinte kiabált. Szemeiben haragos agresszivitás csillogott, majd egy-két könnycsepp. - De kérem, Bradley! Miért vágtam volna el a saját torkomat, és miért döftem volna kést a lábamba? Az a nyomorult gyilkos megrendezte az egész kis eltervezett játékát, hogy rám terelje a gyanút.

 - Richard... ugye tudja, hogy Macker minden gyilkosságával villogott? Minden áldozatát stílusosan ölte meg, és minden bizonyíték magára mutatott.

 - Ne... ugye maga nem hisz a pletykáknak? - vitatkozott Richard.

 - A pletykáknak nem, uram, de a tények azok tények - erre Richard inkább nem mondta ki, amit gondolt, inkább bólintott egyet, felvont szemöldökkel, és pislogás nélkül nézett farkasszemet Bradley-vel. - Uram, viszont magát felmentették. A sors kegyes volt magához.

 - Tudja... tudja, hogy mennyire rossz így élni? - kezdett bele némi szünet után Richard az indulatos mondandójába. - Hogy meg van bélyegezve, hogy minden ember azt hiszi, hogy maga bűnös, de nem ítélték el. Igen, piszok nagy szerencsém volt, szerencsém van, hogy még élek. Nézze! Nézze meg ezt a sebet! - az idős ember hátra hajtotta a fejét, és a nyakán húzódó hosszú sebre mutatott. Bradley-nek felkavarodott a gyomra. - Tesz egy ember ilyet saját magával, csak azért, hogy... csak mert... Áh - adta meg magát Richard gondolatmenete, míg végül csak ennyit bökött ki. - Nem is értem, hogy Macker azt a gyilkosságot miért nem vállalta fel. Ötletem sincs. De számít ez már valamit?

 Bradley elgondolkodott.

2015. SZEPTEMBER 2.

------ ------- ---- - -- -----

* * * * *

 A fiú ordított volna, ha a szája nem lett volna beragasztva, de így néma maradt a gépek zúgása között. Remegett, és sírt, felváltva, és egyszerre. Nem tudta, hogy mennyi idő telik el, amíg így van, egy hideg ágyhoz kötözve, de egyre jobban félt. Egy árva lelket nem látott, egészen addig, míg ki nem nyílt a nyekergő ajtó, és némi fényt be nem szűrődött a helyiségbe. Arra a néhány pillanatra a nagy testű fiú láthatta, hol is van:

 Egy olyan szobában, ahol hatalmas gépek, fogaskerekek és furcsa szerkezetek sorakoztak, némelyik rezgett, és hangos zúgást hallatott. De a benyitó ember furcsábban nézett ki: egy bőrszínű, sebes valami volt az arcára rakva, kócos, koszos, sötét színű haja felfelé állt, és hátra tett kézzel, lassan, ráérősen sétált az ágyhoz kötözött fiúhoz, miután becsukta maga mögött az ajtót.

 A fiú halálfélelme felerősödött, szíve egyszerre dobogott a tüdeje mellett és a torkában, és annyira hevesen, amilyen hevesen a gépek zúgtak. Úgy érezte, hogy szétmegy tőle a feje, arra gondolt, hogy nincs menekvés, tudta, az élete hamarosan véget ér.

 A maszkos ember, nagyjából harminc-negyven éves lehetett, előre emelte a kezeit, amik között megcsillant valami fémes eszköz. Egy bicska...

 A fiú már csak abban bízott, hogy valaki benyit, valaki, aki észre vette, hogy eltűnt, és megmenti, leüti a maszkost, vagy valami. De nem történt ilyesmi... Semmi reményt nem érzett a fiú. Fájdalmat annál inkább...

 A bicska lesújtott, vér csepergett végig a sorsával lélekben megbékélt, de testi fájdalomtól vergődő fiú hasának fekete bőrén...

2015. SZEPTEMBER 2.

ST. BENJAMIN'S SCHOOL

 Ashley és Jack harmadik órája rajz volt, szerencséjükre nem igényelt nagy koncentrációt egy-egy nyári élményük papírra vetése rajzban, de ha akartak volna, sem tudtak volna most másra koncentrálni azon kívül, hogy Blake is felszívódott. Először Lily, aztán Blake. Mi a frász történik már az első nap? - kérdezte magától Ashley, és a gondolatmenetéből Jack suttogó hangja ébresztette fel.

 - Tudom, hogy ki a tesód osztályfőnöke. Szünetben felkeressük, rendben? - Ashley meglepetten nézett, aztán csak bólintott, és hevesen pislogva visszanézett a rajzlapra.

 A legjobb nyári élmény? - fejben ismét önmagával társalgott a lány. - Az, amikor Lily-vel már az évnyitó előtt egy hónappal együtt lógtak, és a városban sétálva ismerkedtek a híresebb helyekkel a környéken, és egy furcsa öreg néni viccesen rájuk kiabált, hogy nem merészkedhetnek be az erdőbe. Holott a város is az erdőről kapta a nevét, akkor miért tilthatja meg egy ismeretlen felnőtt két kislánynak, hogy betegyék a lábukat oda? Végül letettek az ötletről, és átmentek Lily-ékhez beszélgetni.

 Ashley teljesen különbözött testvérétől, Blake-től, de mégis sokan mondták, hogyha az alacsony, vékony, enyhén kreol bőrű Ashley kívülről nem is hasonlít a magas, nagyobb testű Blake-re, de belülről teljesen ugyanolyanok. Bár mindketten ellenkeztek ezzel: Ashely hidegvérrel kezelte a dolgok nagy részét, és csak olyanokon kapta fel a vizet, amik a terveibe, számításaiba ütköztek, csak olyanok miatt lett ideges és kiállhatatlan, amik neki nem tetszettek. Ellentétben Blake-kel, hiszen a fiú érzékeny fiú volt, aki mindig, mindenki iránt empátiát érzett, még a légynek sem tudott volna ártani, sőt az ellenségeinek sem, viszont Blake sosem kapott olyan nagy baráti figyelmet, pedig Ő mindent megtett ennek érdekében. Mindezek ellenére Lily olyan barátra lelhetett Ashley személyében, amilyenre mindig is vágyott: mindkettő lány tudta, hogyha az Isten is úgy szeretné és az élet úgy hozza, örökké barátok maradnak.

 Megszólalt a csengő, Ashley összerezzent, Jack pedig automatikusan összecsukta tolltartóját, becipzározta, majd segített a gondolatok alá temetett Ashley-nek is elpakolni. Elköszöntek a tanártól, és elhagyva a termet egyenesen Mr. Michita Mikokit keresték, Blake koreai származású, de a szigetországon született osztályfőnökét. Blake kedvelte az egzotikus, különleges származású embereket, különösen a négereket és koreaiakat, így elsőre nagyon örült, amikor megtudta, hogy ki lesz az osztályfőnöke.

 - Azt mondják, a legjobb fej tanár a suliban - mesélt Jack Mikokiról, míg végighaladtak a folyosón. - Sajnos engem, vagyis minket nem tanít, de mások szerint nagyon vicces, és jó fej, és közvetlen,  és... - Jack inkább abbahagyta a mondandóját. - Jól vagy, Ashley, minden oké?

 Ashley várt egy kicsit a távolba meredve, majd Jackre nézett, és megnyugtatta a fiút:

 - Igen, persze, minden rendben, köszönöm. Csak olyan rossz, hogy nem találom a legjobb barátnőmet, és a bátyám is eltűnt.

 - Tudod... amúgy nagy ez az iskola. És... Bármiben számíthatsz rám... - Jack ölelésre nyújtotta a karjait, és Ashley már majdnem beléjük is bújt, mikor egy segítőkész hang szólalt meg a fiatalok mögül. De nem az, akit vártak. Nem Mikoki, hanem egy lány. Egy alacsony, szőke hajú lány, aki szemüveget viselt kék szemei előtt.

 - Blake-ről van szó, ugyebár? - a lány folyamatosan mosolygott a meglepetten álló gyerekekre, azok szája tátva maradt.

 - Te meg ki vagy? - bökte ki végül kérdését halkan Ashley.

 - Jaj, tényleg, bocsássatok meg! A nevem Diana. Oh, milyen bunkó vagyok... - Diana elhadarta mondandóját, majd mély levegőt vett, és folytatta. - Kislány, a tesód az évfolyamtársam.

 Ashley szeme felcsillant.

 - Amúgy Ashley-nek hívnak. - Diana erre csak bólintott, és kezet nyújtott neki, Jack-re csak rákacsintott, mire a fiú enyhén elvörösödött, és lehajtotta fejét, magában kissé mosolyogva.

 - Ashley, kedves Ashley. A bátyádat keresed, igaz-e?

 - Igen, már előző szünetben sem találkoztam vele.

 Diana csóválta a fejét, és gondolkozott azon, hogy mit kéne mondania.

 - Na, van egy rossz hírem, és egy jó. Melyikkel kezdjem?

 - Kezdd a rosszal! - lepődött meg Ashley, és furcsán állt a dolgokhoz, érdekesnek tartotta Diana kisugárzását.

 - A tesódat megverték.

 - Te jó ég! Hol van most Blake? - kapott a szájához a lány és még Jack is felnézett.

 - Nyugi, ne aggódj! A jó hírem az, hogy jól van. Semmi baja - simította végig Diana Ashley vállát.

 - Anyáéknak... nem kéne szólni nekik? - Blake húgának szemében nem jelent meg könnycsepp, csak a szíve vert a torkában, és meg volt ijedve.

 - Már felhívták őket. Azt üzenték, hogy ha bármire szüksége van, azt behozzák neki, és Te ne aggódj, csak nyugodtan gyere haza tanítás után. Ja, és hogy vigyázz magadra!

 Blake csak lassan tért teljesen magához, és észlelte, hogy valószínűleg az iskolai orvosi szobában fekszik, fehér falak között, egy fehér ágyneművel bevetett ágyban. Kicsit erőtlennek érezte magát, de lazán megmozgatta a testét, és oldalra nézett. Egy fiatal lány állt mellette.

 - Anya, anya, felébredt! - szólalt meg halkan a lány. Gyönyörű volt, magas, barna hajú, enyhén barna bőrű, és a hangja is szépen csengett. Blake meglepődött. ,,Anya?!"

 Pár másodperccel később megjelent egy idősebb nő is, egy-két alig észrevehető ráncot, és a különböző hajszínt leszámítva hasonlított a fiatal lányra, és tisztán látszott, hogy ők ketten rokonok. Beszélni kezdett az idősebb nő is.

 - Áh, végre! Már azt hittem, hogy kómába esel, vagy valami... - Blake nem tudott megszólalni, és semmi mást nem csinált azon kívül, hogy furcsán nézett, és felváltva bámult a fiatal lányról az idősebb nőre, majd vissza. Bár a barna hajún többet töltött a szeme, egyszerűen hibátlan szépséget fedezett fel rajta. - Hogy érzed magad? El tudod mesélni, hogy mi történt?

 Blake bólintott. Mély levegőt vett, majd megpróbált beszélni, de torka elszorult, és már az első hangnál elcsuklott a hangja. Összevont szemöldökkel nézte, ahogy a nő leül és egy másodperce sem pillant közben lányára.

 - A folyosón feküdtél, véresen, repedt orral. Gondolom nem csak elestél... Hogy történt, Blake? - Blake képtelennek tartotta, hogy elmondjon akár egy szót is, vagy tájékoztassa a nőt, hogy borzasztó hányinger gyötri, és fél, hogy amint kimond valamit, elokádja magát.

 Újból a fiatal lányra pillantott, aki halk hangján bátorította és nyugtatta Blaket.

 - Gyerünk, mély levegőt, és meséld el, hogy mi történt, új fiú! - a leányzó folyamatosan mosolygott.

 Blake nagyot nyelt, valamiért jó érzés fogta el, tehát még egyszer megpróbálta: mélyen beszívta az oxigént, és rekedt hangon, nagyon halkan mesélni kezdett:

 - A lépcsőn... belém kötött egy srác - a lehető legrövidebbre fogta a sztorit. - Megvert, és... onnantól az az utolsó képem, hogy elájulok. Nem tudom... - hunyta le két szemét Blake, és visszatartotta a hányást. Forgott vele a szoba. Ezt még csukott szemekkel is érezte.

 Legalább egy, de az is lehet, hogy kettő perc eltelt, mikor Blake újra látni kívánta a körülötte lévő dolgokat és személyeket, csak egy problémába ütközött: a fiatal, gyönyörű lányt eltűnt onnan, ahol az előbb állt, csak az idősebb nőt látta, ahogy gondolkozik.

 - Nem tudod, ki volt az a gyerek?

Blake megcsóválta a fejét, és úgy érezte: megbolondult. Hová lett a leányzó? Mi a fene történt vele? Egyáltalán... Mennyi lehet az idő?

 Összezavarodtam - mondta magában a fiú, és újra lehunyta szemét.

 - Azt hiszem, kövér, és fekete bőrű, és...

 - Stan. Ez csak Stan lehet. Csoda, hogy még nem csapták ki... Figyelj, Blake! Ha bármi kell, szólj nekem, jelezz valahogyan, de én most elmegyek, beszélek Mr. Swall-lal, az igazgatóval, majd az osztályfőnököddel. - Blake halvány mosolyt erőltetett az arcára, és bólintott, reménytelenül bízva abban, hogy kettesben maradhat az ápolónő lányával. De az eltűnt.

 A fiú egyedül maradt.

 Az ápolónő kopogtatott az igazgató irodájában, szerencséjére hamar beeresztették, és Michita Mikoki is bent tartózkodott.

 - Jó napot!

 - Üdv, Christina! - köszönt neki Swall, aztán a koreai történelem tanár is.

 - Hallottak Blake Smith esetéről?

 - Az új srác - az igazgatói iroda nagyon kicsi volt, de valamiért tágasnak tűnt a zsúfoltsága ellenére is. Telerakták fabútorokkal, és antik-festményekkel, amik valószínűleg nem az iskola tulajdonában álltak, ez arra engedett következtetni, hogy Swall nemigen élt nélkülöző életmódot.

 - ,,Big Stan" újra alkot.

 - ,,Big Stan" éppen eltűnt, Christina.

 - Hogy mi?

 - Nem ment haza, de a ,,csatlósai" sem tudnak róla semmit.

 - Elgondolkodtató.

 - Az...

 - Sőt... - kontrázott Mikoki is, majd mindannyian gondolkodóba estek, akik a szobában tartózkodtak. Néma csend ült az irodára.

 Blake mintha elaludt volna, de csak egy-két percre. Mikor felébredt, magához tért, meghökkent.

 - Szia, az előbb nem volt alkalmunk beszélgetni. Daisy-nek hívnak. Te pedig Blake vagy, igaz? - a fiatal lány ült most Blake mellett, és mosolygott. A fiú örült, és megdobbant a szíve. Valamiért, valami kifejezhetetlen ok miatt.

 - Igen, Blake vagyok - mondta.

 - Jobban vagy már?

 - Igen, köszönöm - a fiú izgult, de már képes volt beszélni összetett és értelmes mondatokban. - Hány éves vagy?

 - Mennyinek nézek ki? - az a gyönyörű, széles mosoly folyamatosan a két szobában tartózkodó ember arcán ült, bár Blake-é jóval erőtlenebbnek tűnt.

 - Úgy tizennégy-tizenötnek.

 - Hmm... - merengett el a leányzó, de reakció nélkül hagyta Blake válaszát. - Én tizenötnek tartalak Téged - jelentette ki inkább.

 - Talált, süllyedt - nevetett Blake, és erőtlenül megpróbált felülni, de a lány hozzáért homlokához, és lassan megsimította. Lassan és gyengéden.

 - Ne, még nem szabad, Blake! Még ne ülj fel, a lehető legkevesebbet kell mozognod. A végén még belázasodsz. De ha mégsem, akkor este haza mehetsz.

 - Egyébként értesítette valaki a szüleimet?

 - Nem, egyenlőre nem, de ha szeretnéd...

 - Nem, nem fontos - Blake nem tudta, hogy miért mondja ezt. - Vagyis... áh, nem szükséges! - mosolyodott el, és belenézett a lány mély, sötétbarna, szépen csillogó szemeibe.

 - Hogy-hogy Black Forest?

 - Hmm... véletlenszerűen választottuk. Egyik nap még sírtunk anyának, hogy utáljuk az előző várost, másik nap pedig már a gépen ültünk idefelé jövet. De tetszik ez a hely...

 - Igen, én is szeretem. De hogy érted, hogy "sírtunk"?

 - Ja, van egy húgom. Ashley. Ő is idejár.

 - Még nem ismerem.

 - Te hol tanulsz, Daisy?

 - Sajnos nem ebben az iskolában.

 Blake hasában pillangók repkedtek, bár még csak kezdetleges szárnyakkal, de valamiért összezavarták a fiút, olyannyira, hogy el is felejtette megkérdezni: ,,akkor ugyan hol?"

 Daisy még egyszer végigsimított Blake homlokán, a mosoly ugyan nem fagyott le arcáról, de a hangja kedvtelenebbül csengett, mintha egy másodperc alatt eltűnt volna a fiúval való beszélgetés iránti lelkesedése.

 - Mennem kell, Drága Blake! Még beszélünk!

 - Örülök, hogy megismertelek!

 - Én is örülök, hogy megismertelek Téged, szia! Gyógyulj meg!

 Blake csak mosolygott, Daisy pedig puszit dobott neki, és kirohant a fehér falakkal körbevett teremből.

 A fiú csak pár perccel később realizálta, hogy még jobban összezavarodott, amiért a szép lány ott hagyta egyről a kettőre, és furcsa dolgokat válaszolt. De nem érdekelte, sőt, valamilyen szinten hálát érzett a nagy darab, testes, kövér, fekete bőrű srácnak, mert ha nem ,,küldi" ide Blake-t, akkor talán a fiú meg sem ismerheti Daisy-t. De így... szerzett egy újabb barátot, aki kedves, és gyönyörű. Kell ennél több?

 Blake annyira a gondolataiba meredt, hogy alig vette észre az ajtón belépő Christinát.

 - Szia, Blake! Hogy érzed magad?

 - Hiányzik... - a fiú valamiért beszéd képtelenné vált. Fázott, és izzadt egyszerre, de a HIÁNYZIK szavon kívül nem tudott mást kinyögni.

 - Blake, ki hiányzik? - Christina kissé megijedt. Közelebb lépett a fiú ágyához, és megvizsgálta a homlokát, majd rosszallóan bólogatott. - Csak belázasodtál... - némi szünetet tartott, majd hozzá tette. - Értesítem a szüleidet, a húgodat, és ma éjszaka itt alszol. Addig gondolkodj, hogy mit hozzanak be Neked. Plüssel alszol még? - mosolygott Christina. Mosolya hasonlított lányáéra, de Blake nem válaszolt. Inkább behunyta szemeit, és Daisy-re meg az egész új iskolára, új életre gondolva elaludt egy szó nélkül.

2. Rész - Idő...

SZIASZTOK!

Több, mint négy hónap kihagyás után... nehezen szólalok meg. Elhanyagoltam szinte mindent, minden blogomat, részben a sulit is, meg ilyenek. De számítani fog valamit a múlt, ha a jelen hatalmas fordulatot vesz? :) Jó szórakozást a Második Részhez...

Üdv: N.J. Axel

IDŐ

,,Mindannyian időt szeretnénk. Hogy ne késsünk el, hogy többet lehessünk a szeretteinkkel, hogy nyugodtan felállhassunk, akárhány pofont kaptunk, és hogy... hogy éljünk. Hogy igazán élhessünk, mert a világ rohan, és lassan észrevesszük, hogy már élni sincs időnk."

1954. JÚNIUS 4.

Percy's News Sajtóiroda

 - Belevághatunk? - kérdezte széles mosollyal az arcán Bradley. Richard csak bólogatott, és lassan belekortyolt a kávéba.

 - Finom - jegyezte meg, majd letette a csészét az asztalra, és hozzátette. - Vágjunk bele!

 - Hm... Akkor, először is... Elmondaná, kérem? Elmesélné pontosan, hogy is volt akkor, aznap éjjel?

 - Este volt - javította ki Richard jó hangulatban. - Nem éjjel, hanem este.

 - Óh, elnézést!

 - Tehát - mielőtt Richard hosszas beszédbe kezdett volna, még egyszer meghúzta a kávéscsészét, de csak óvatosan, majd elkezdte. - Nagyon meleg napnak indult, de délutánra egyszer csak besötétedett, és villámlott, szakadt az eső. Tényleg a semmiből jött elő a vihar, és fel is idegesített, mert annyira élveztem a szép időt, a feleségem, Isten nyugosztalja, pedig a végsőkig érzékeny volt a hirtelen időjárás-változásra. Nyavalygott is nekem a fejfájása miatt, mint egy óvodás. Jaj, mennyire szerettem én ezt a nyavalygást... A fejfájást annál inkább nem. A szomszédságunkban a közelben senki nem élt, egyetlen élő rokon Mercedes nővére volt, aki tavaly hunyt el, tudja, az az érdekes szívrohamon eset... Nyugodjon Ő is békében!

 - Richard... Ön szeret kitérni a részletekre.

 - Jó, elnézést! Na, egyszer csak a szakadó eső monoton és kopogó hangja mellett egy sikolyra lettünk figyelmesek. Mindketten. Mercedes kérdőn pillantott rám, hogy most mi legyen, vagy valami hasonló tekintettel. Alig haboztam, tudtam, hogy nincs időm várni... Tudja, Bradley... Az embernek soha nincsen elég ideje, hiszen... hiszen mindig elkésik. Ha eléri a buszt, elkésik, ha odaér a moziba egy filmhez, akkor is elkésik. De nem az eltervezett helyről, programról késik, hanem azokról, amik a történés közben máshol zajlanak, a nagyvilágban, szerteszét. Veszélyes, bolond világ ez, és az egyik legnagyobb fegyvere az Idő...

2015. SZEPTEMBER 2.

St. Benjamin's School

Az első tanítási nap...

Habár a legtöbb gyereket némi izgalommal töltötte el az iskolakezdés, az időjáráson kívül semmi nem emlékeztetett a nyárra.

 - Mennyire gyorsan elrepült az idő... - jegyezte meg Blake a még nem látott hátsó udvart fürkészve sötétbarna szemeivel.

Húgát, Ashley-t már rég elhagyta, az iskola bejáratánál, annál a kissé rozsdás, de épen álló vasrácsnál, és egyedül ballagott végig a diákok, és tanárok tömegén, hogy kiérjen a hátsó udvarra. Az a hely nagyon megfogta a fiút, messzire el lehetett látni, egészen a magas fákig, amiket most halovány és gyenge köd takart, de  a sötét lombok egész szépen kirajzolódtak az őszi, reggeli horizonton át.

 - Még 17 perc van csengetésig, addig bemutathatom, hogy mi merre található? - szólt egy kedvesen csengő hang Blake mögül. Egy lány hangja, és mikor a fiú megfordult, észrevette, hogy milyen külső párosul a hang mellé: egy rövid, szőke hajú, szemüveges lány, akinek vékony ajkai felett egy-két anyajegy díszelgett, valamiért kiemelve világoskék szemeit. - Már csak tizenhat perc... - viccelődött a lány, és halványan elmosolyodott.

 - Persze, igen, persze - dadogta Blake. Őszintén szólva, meglepte, hogy valaki megszólította, főleg, hogy egy lány. Néhány másodpercnyi habozás után követni kezdte a szőke hajú leányzót. Befelé vették az irányt, először a lépcsők felé, majd onnan egy folyosóra. A folyosó mentén szekrények álltak, jobbra is, és balra is, néha egy-egy terem világos vagy sötétbarna faajtaja szakította meg a monoton szekrény-láncot. Gyors tempójú gyaloglás közben a lány szólalt meg:

 - Téged Blake-nek hívnak, igaz-e? - nem várta meg a fiú válaszát, egyből rávágta. - Én Diana vagyok.

 - Blake Smith - helyeselt a kissé még mindig meglepetés alatt álló fiú.

 - Akkor én meg Diana KINGSTON - nyomta meg a vezetéknevét a lány, majd hozzátette gyorsan. - Te kis precíz...

Halvány mosoly ült ki mindkét gyerek arcára, Blake észre sem vette a bóklászás és a bámészkodás közepette, hogy közben lekanyarodtak másik folyosóra, ezúttal egy olyanra, ahol nem voltak szekrénysorok, csak a folyosó falain képek, a folyosó végén pedig egy ajtó.

 - Ez... ez mi? Hol vagyunk? - kérdezte Blake, mikor feltűnt neki, hogy sokkal sötétebb van, és kevesebb fény szűrődik be a helyiségbe, mint az előző helyeken. Jóval kevesebb ablak is volt odabent...

 - Ez, kérlek szépen, egy titkos alagút. A suliban van vagy három, legalább. Én annyiról tudok. És még rajtam kívül ketten... vagyis már hárman. Ugyebár Te... Alexa, Zoe, sziasztok, én vagyok az, engedjetek be! - Diana az utolsó mondatot már az ajtónak mondta, és közben hétszer egymás után, eléggé ütemesen koppintott. Blake kissé bizarrnak és félelmetesnek találta a helyet, de nem rettent meg.

 Az ajtó másodpercek múlva már tárva-nyitva várta, hogy Blake befáradjon, Dianát követve. A fiú alig habozott, csak rá kellett néznie a bent ülő lányok sürgető arcára, és siettető tekinteteire.

 - Gyere már, a végén még elkésünk óráról! - szólt kedvesen az egyik lány, akinek Dianához hasonlóan szőke haja volt, bár egy fokkal sötétebb beütéssel. A lánynak vontatott hangja volt, de kellemesen csengett, csak úgy, mint barna hajú barátnőjének, aki közvetlenül mellette ült a teremben, egy kerek faasztalnál.

 - Nem mondható túl tágasnak a szobácskánk, de mi nagyon szeretjük - mosolygott bájosan Diana, és egy széket tolt a félénken ácsorgó Blake közelébe. - Tessék, ülj le! Nyugi, nem kell félned semmitől, évfolyamtársak vagyunk, nem ellenségek! Ülj le! - próbálta még kedvesebbre váltani hangját, mikor Blake kérés nélkül is helyet foglalt.

 - Köszönöm! - mondta röviden, mosolyt erőltetve arcára.

 - Szia, kedves Blake! Én Zoe vagyok - állt fel a barna hajú lány, aki sokkal magasabbnak tűnt Dianánál, és kezet nyújtott Blake-nek. A fiú enyhén remegve odanyújtotta saját jobb kezét is, és kezet ráztak, majd Zoe leült, vissza a helyére. Aztán kezet fogott a másik lánnyal is, aki Alexa néven mutatkozott be. Ő volt a másik szőke.

 - Mi... miért engem? Hogyhogy ideho...? - kérdezte volna Blake, de mintha Diana kitalálta volna, hogy mire gondol a fiú, egyből felelni kezdett a még teljesen fel sem tett kérdésre és a még ki nem mondott szavakra, miközben helyet foglalt egy recsegő, rozsdás vaslábakkal ellátott széken, amely olyan alacsonyan volt, hogy Diana még kisebb méretűnek látszott rajta ülve.

 - Szeretjük az új srácokat - kacsintott barátnőire, akik mosolyogni kezdtek erre, nagyon-nagyon szélesen. - Csak... be szeretnénk mutatni az egyik titkos bunkerünket, hogyha bármilyen problémád van, és szeretnél velünk vagy egyedül lenni, akár, idejöhetsz, és megnyugodhatsz. Van lehetőséged teát is főzni, de már arra nincsen idő, majd tanítás után. Itt találkozunk, rendben? - Blake csak nagyot nyelt, aztán bólintott. - Ezt igennek veszem. Ja, és... akkor tényleg gyere el! - húzta össze szemeit Diana, és kedvesen a fiút bámulta egy ideig.

Csak addig, míg egy hang mindent be nem töltött, nagyon hirtelen megijesztve így Blake-éket: a csengő szólalt meg. Blake a fejéhez, pontosabban füléhez kapott, de Diana magas és lágy hangját még így is hallotta, és értette, amint a lány ezt mondja:

 - Ja, bocsáss meg! Elfelejtettünk szólni, hogy itt van az egyik csengő, amit a suliból minden bizonnyal senki nem hall, de még működik, és sajnos nem tudjuk leszedni, vagy hatástalanítani valahogy. Lehet, hogy észrevennének, vagy valami...

 - Legalább mi nem késhetünk el - poénkodott Alexa vigyorogva, majd mind a négyen elindultak kifelé, a tanítási óráikra...

Ashely és Lily osztálytársak voltak, és elvileg a suli aulájában, egy ősrégi zongora mellett kellett volna találkozniuk becsengetés előtt 10 perccel, de Ashely hiába várt.

Lily nem érkezett meg... Ashley azt gondolta, hogy majd beesik matek óra elején, de nem, tényleg hiábavalónak tűnt a várás. Lily sehol nem volt, Ashley pedig nem sok mindenkit ismert rajta, és Blake-en kívül az iskolából. Lily-vel viszont nagyon jóban volt, és hiányzott neki a lány. Egészen rosszul esett Ashley-nek, hogy Lily csak úgy elkésett, és meg sem jelent az első tanítási napon úgy ráadásul, hogy nem szólt egy szót sem Ashley-nek az esetleges közbejött dolgokról sem.

 - Ashley! Hé, Ashley! - szólongatta egy hang a lányt a hátsó padból. Ashley belemerült a feladatok kidolgozásába, így meghallotta bár, de képtelen volt a hang felé fordulni, egészen addig, míg az utolsó tollvonásnyi körmölést nem fejezte be a kockás lapra. Ekkor megfordult, és észrevette, hogy Jack Brotello-tól, egy olasz fiútól származott a hang.

 - Igen? - súgta indulatosan hátra. Nagyjából csak Jack-nek jegyezte meg a nevét az osztályból, talán a fiú különleges származása miatt.

 - Óh, mindegy, semmi... - bámult lefelé Jack, majd Ashley vállat vont, és az óra további hátralevő részében előrefelé nézve figyelte, ahogyan Mrs. Gordon a kövérkés tanár néni magyaráz.

 - Rohadt matek - nyilvánította ki az osztály legtöbb tanulója a véleményét, mikor megszólalt a csengő. - Végre...?

A régies terem hamar kiürül t, csak két személy maradt bent: Ashley, és a tanár, Mrs. Gordon.

 Az idősebb nő egy ideig csak bámulta az új lányt, aztán feltett neki egy igen sablonos kérdést:

 - Hogy tetszik az új iskola, Ashley? - hangja kedvesen csengett.

 - Hát... szerintem sikerül majd beilleszkednem, csak... Nem tetszik tudni, hogy Lily miért nem jött ma iskolába?

 A nő rázta a fejét, és nagyot nyelt, mielőtt újra megszólalt volna.

 - Az édesanyja betelefonált, de nem mondta, hogy... de nem mondta el, hogy mi a helyzet Lily-vel. - Az asszony mintha megzavarodott volna valamitől.

 Ashley pedig meglepődött...

 Pár perccel később már kint is találta magát az aulában, a rengeteg idegen között, a zajos tömegben. Lily-t még mindig nem találta sehol.

 A tekintete megakadt a magányosan ácsorgó Jack-en, és valamiért, valamilyen furcsa ötlettől vezérelve odalépett hozzá, és torkát köszörülve megszólította.

 - Szia, Jack! Mit szerettél volna órán mondani?

 - Szia, Ashely! - a fiú zavarba jött. - Mi... miről beszélsz?

 - Hát, nem emlékszel?

 - Ja, tényleg. Bocsánat. Igazából, arra gondoltam, hogy... - kezdett bele félénken a félig olasz fiú. - Arra gondoltam, hogy megismerkedhetnénk, lehetnénk jó barátok, vagy beszélgethetnénk vagy valami - hadarta el a végét. De Ash így is felfogta, mi volt Jack mondandója.

 - És ezt óra közepén? - mosolyodott el a lány, mire a fiú lehajtotta a fejét, és egy kis idő múlva halvány mosolyt erőltetett arcára.

 Gyerekek jöttek-mentek, míg végül egy Ashley által ismert fiú ütközött Jack-be. Blake volt az.

 - Szia, Blake vagyok! - mosolygott, és kezet nyújtott az olasznak.

 - Jack - motyogta kipirult arccal a fiú. - Ashley bátyja?

 - Igen, én vagyok az. Te pedig az osztálytársa, igaz?

 Jack csak bólintott, Ashley pedig érdeklődve figyelte a szégyenlős fiút, és bátyját. Utóbbi végül felé fordult, és hadarva megkérdezte:

 - Milyen volt az első órád?

 - Jó. Jó volt - mondta gépiesen Ashley.

 - Hát, ez nem valami meggyőző.

 - Nem tudsz valamit Lily-ről?

 - Nem. Miért, nem jött suliba?

 - Nem tűnt fel, hogy nem vele vagyok? - ez a mondat elég ingerültre sikeredett Ash szájából, és talán megsértette vele Jack-et, aki még jobban elszégyellte magát. Blake a fejét csóválta, megsimogatta a kis olaszt, és otthagyta őket.

 Tekintetével Dianát kereste, vagy Alexát, esetleg Zoét, hogy már ismerős alakokkal tölthesse a pár perces pihenő időt, de mintha a köd nyelte volna el a lányokat. Ekkor eszébe jutott a hely, és hogy egy órával ezelőtt merrefelé is mehettek Dianával, hogy elérjenek a furcsa helyre. Felrohant az emeletre, a szekrénysorokhoz, és jobb oldalt a fal mentén valami ajtót keresett, de sehol semmi. Nem lelte meg az odavezető utat, és Blake maximalizmusát letörte, hogy a "feladat elvégzése nélkül hagyta ott a helyet". Vállat vont, legyintett, és tekintete megakadt egy csókolózó szerelmespáron az üres, kihalt folyosón.

 - Bocsi! - mormolta halkan, szinte csak maga elé, és lehajtott fejjel nevetett magában. Csak ne nézzék hülyének...

 Lefelé menet, a lépcsőfordulóban, ahogy a fokokat nézte, belebotlott valamibe. Valami nagy feketébe. És az a nagy fekete valami beszélni is tudott, ráadásul lökött egy nagyot Blake-n.

 - Nem látsz a szemüvegedtől, hülyegyerek? - kérdezte a hatalmas darab, fekete bőrű, kalapos fiú. Olyannak tűnt Blake számára, mint egy hatalmas, idegesen, ingerült tekintet meresztő, koromfekete szikla, amely pár lépcsőfoktól már a maraton lefutása utáni hévvel kapkodja a levegőt, de nem volt kedve megmosolyogni eszmefuttatását, hiszen őszintén szólva, eléggé megijedt. Lefagyott, lemeredt, és felvont szemöldökkel vizsgálta a "nagy, fekete sziklát"...

 - Bocs... - ez volt Blake második elnézést kérése ebben a percben, de ezúttal nem maradt reakció nélkül: ahogy elment volna a kövér gyerek melletti kis résen a lépcsőfordulóban, a fiú még jobban elállta Blake útját, és meglökte vállát.

 - Mi az, hogy BOCS? - a sziklaméretű srác hangja lassú volt, vontatottan beszélt Blake-hez, és meglehetősen ijesztően.

 - Miért, mit mondjak? - kérdezte flegma hangvétellel Blake, és tudta, hogy a tűzzel játszik. Három másodperc múlva már érezte is magán: a fekete fiú hátra húzta öklét, meglendítette, és pont Blake száját találta telibe nagy sebességgel, viszonylag erősen, ahogy egy százkilós ember csak képes rá, ezzel felrepesztve Blake vastag ajkait, megrázkódtatva a fejét, és belülről, az új fiú szájából egy fogdarabbal együtt pár csepp vér is a padlón kötött ki, csak úgy, ahogy a fekete keretes szemüvege.

 Blake-ben egekbe szökött az adrenalin, annyira mélyen vette a levegőt, ahogy csak tudta, és agya sebesen kattogott, mi tévő legyen?

 Nem akart plusz balhét, így hát a szemüvegét is ott hagyva, bizonytalan léptekkel, de gyorsan elindult a lépcsőn felfelé, oda, ahonnan előbb jött. Most nem érdekelte a szerelmes pár, de nem is látta őket. Csak követte a homályos foltokat, amik a kihalt folyosón szerteszét egy összemosódott színskálaként vibráltak a szédelgő srác előtt. S mikor ez a szédelgés a tetőfokára ért, és Blake majdnem a földre zuhant, még éppen hogy csak meg tudott kapaszkodni egy kilincsben. A súlya lehúzta, és az ajtó kitárult: a folyosó, ahová Diana egy órával ezelőtt vezette. De akkor hogy-hogy nem találta meg az előbb, amikor kereste?

 Kapkodta az oxigént, miközben bebotorkált féltérdre ereszkedve, és a sötét, ablakok nélküli helyen végigcsúszott-mászott Dianáék társalgójának bejáratáig.

 Ha valami megváltozott volna ott az elmúlt 50-60 percben, Blake biztosan nem vette volna észre, hiszen a széket is alig találta meg, amin némiképpen megtarthatta össze-vissza bolyongó egyensúlyát, de aztán elájult. Elvesztette az eszméletét, és mikor Isten tudja, mennyi idő múlva kinyitotta szemeit, egy lány körvonalait, hajának és gyengéd, szép arcának árnyait pillantotta meg, de csak homályosan. És már nem a bizarr, félelmetes társalgóban volt.

 Ashley második órája testnevelés volt, ami mókásan telt: megismerte Jack-et, a családját, és hogy mióta, és miért élnek itt, Black Forest-ben. Az idő csak úgy repült, alig tűnt egy szempillantásnak, míg kicsöngettek, és a lány az olasz kisfiú társaságában keresni kezdte bátyját, Blake-t, de mintha a föld nyelte volna el. Az nem jutott Ashley eszébe, hogy meg kéne kérdezni valakit, így Jack vetette fel.
 - És ha rosszul lett, és hazament?
 - Majd elmondja Swall - bökött előre fejével az olasz.
 - Ki az a Sw... - kérdezte volna Ashley, mikor meglátta a sietős léptekkel, ingerült arckifejezéssel közeledő Winston Swall-t, az iskola igazgatóját. - Nem tűnik úgy, mint aki most kisgyerekek kérdéseire szeretne válaszolni! - mondta a lány, és elbizonytalanodott.
 - Akkor? Mi legyen? Ki kéne valamit találni...
 - Keressük tovább! - mondta egy-két hosszú órának tűnő másodperc elteltével Ashley, és futólag az órára pillantott. Már csak négy perc van hátra a szünetből? De hiszen... a tesi óra tök hamar elszállt, mint a szél.

 Az idő ilyen. Relatív dolog. És rengeteg mindent lehetne róla írni, elmélkedni, mert egy nagyon érdekes téma. Illetve... egy nagyon furfangos eszköz. Egy olyan eszköz, amivel embereket csapnak be, egy hullámzó fogalom, mely egyszer azt hazudja: RÁÉRSZ! Egyszer pedig hamisan megsürget: KAPKODD MAGAD! Az élet ilyen, tele van rejtelmekkel. És a legnagyobb közülük az idő.

1. Rész - ,,Hull még levél..."

FIGYELMEZTETÉS: előfordulhat túlzott agresszivitás, gyűlölködés, káromkodás, felkavaró és brutális cselekmény. Saját felelősségre... Szerzői jogok fenntartva!

1952. OKTÓBER 19.

A fekete hajú kislány a szombati megszokáshoz híven a város erdejébe tartott. Arra folyt a Blackheart River, amelyben hétvégenként a ruháit mosta. Ősz közepéhez képest meleg idő látszott az égbolton, a Nap szelíden sütögette a száraz leveleket, és a füvet.

A kislány vígan lépdelt az ösvényen, néhány méterre az erdő bejáratától. Fel-felpillantott a vidám felhőkre, és mosoly ült arcára. Gyermeki, és ártatlan mosoly. Ennek kíséretében lépett a folyó partjára.

Ezüstös víz siklott a két part füves-sziklás részei között, és lassú csobogása megnyugtatóan csengett bárki fülébe, aki erre járt. Hiszen az erdő azért vált kiemelkedően közkedvelt helyszínné, mert gyönyörű, megnyugtató.

A város, Black Forest - az erdőről nevezték el a várost - költői, és dalszerzői jártak ide, a környezet, a friss, tiszta oxigén, a levegő, minden inspirálta őket. Az erdő állatvilága is mesésnek tűnt: semmi veszélyes, vadállatok sem bánthatnak senkit.

De 1950 környékén valami elrontotta a város összképét, és az összehangolt, szép életet. Pontos abban valaki.

A BF Elmegyógyintézetéből kiszökött egy rab, lepedőket, és a párnáját használva, megölt négy intézeti munkást, és további kettő rendőrt, akik keresték őt. Aztán még több, és több csoport kutatott az elvetemült, elmebeteg férfi után, aki a Macker nevet aggatta magára, de a siker nem nőtt, az áldozatok száma annál inkább: 2 és fél év alatt negyvenkilenc halott: nők, gyerekek, és férfiak, vegyes számban. Az ötvenedik áldozatot viszont soha nem sikerült a gyilkosra bizonyítani...

A kislány vígan zavarta fel a vizet, míg kedvenc szoknyáját mosta, a szelíd felhők hirtelen haragos szürkévé váltak: majd kipukkadtak. Hirtelen zúdították a hideg esőt az erdőre, a városra, és a környékre. A kislány megijedt, zavartan kapkodta össze minden dolgát egy kis kosárkába, amit magával vitt, és a legközelebbi fa alá állt be. Mindig is imádta, csodálta a természetet, és most is csodálkozással nézett a környezet szépségére: tetszett neki, ahogy a sűrű esőfüggönyön át néha-néha felcsap egy kékes villám a nagy komor szürkeségben. Azon is ámuldozott, hogy mennyire szép, amikor egy esőcsepp hullik a vörösesbarna, száraz falevélre.

 - Szia! - szólította meg egy kedves hang a fa mögül, és a kislány háta mögül. A férfi hang bájosan csengett, és szelíden suttogott az éppen riadtan megforduló lány felé. - Nem kell megijedni! Nem szeretnélek bántani... Mi a neved, Drága Kislány?

 - Aga... Agatha vagyok - a leány hangjában csak félelem érződött, és remegve mérte fel az idegen férfit: 50-60 év körüli, pocakos férfi, erősen, kopaszodott, és valamiféle maszkot viselt. Valami vékony, bőr vagy vászonálarcot, amely tökéletesen illeszkedett vizes, izzadt arcára.

 - Látom, hogy félsz, de semmi baj! - a férfi kinyújtotta kezeit, hogy a kislány hajába túrjon és megsimogassa, de Agatha elhúzódott tőle, és félve néztek egymás szemébe. - Aha, igen... gondolom, édesanyád arra tanított, hogy ne foglalkozz idegenekkel! Hát... képzeld el, nem vagyok idegen! A szomszéd bácsitok vagyok, édesanyád küldött, hogy mostmár vigyelek haza, mert eleredt az a csúnya, gonosz eső - a férfi sebes, vastag és maszkos arcán széles mosoly terült el, melynek láttán Agatha gyomra görcsbe rándult, és potyogni kezdtek könnyei. Úgy hullottak szeméből a sós cseppek, ahogyan a felhőkből az eső. És volt egy közös dolog a felhőkben és Agatha lélektükreiben: mindkettő szürke színben pompázott, de az égbolt sötét párnái koszos, vad, könnyező anyagként, mint egy durva vatta, a kislány szemei pedig csillogó fénypontokként az éjszakába nyúló homályos, késő délutánban.

Agatha nem hitt a a férfinek. Csak haza akart jutni, már az sem érdekelte, ha megfázik az esőben, csak el akart tűnni onnan. Érezte, hogy veszélyben van. Érezte, hogy a férfi nem segítő szándékkal érkezett oda, és hogy bármit mond, hazugság. Eszébe jutottak a hírek: a szökött gyilkos...

A kislány körbenézett remegő fejjel. Esélyeit latolgatta, fejbe kiszámolta, merre futhat el. Még az is megfordult a fejében, hogy a folyóba ugrik, nem lenne nagy dolog átúszni, csak eléggé hideg lenne. Szipogás közben levegőért kapkodott, úgy érezte, forog körülötte az egész világ. Sejtette, hogy nincsen esélye, és mint aki belenyugodott, a fának dőlt sírni, várva, hogy a férfi azt tegyen vele, amit csak akar.

De annak elkerekedett a szeme... Meglepődött arccal nézte Agatha esőverte haját egy ideig. Aztán megsimogatta, és megpróbált közel bújni a kislányhoz.

 - Ne! Ne sírj kérlek! Megrémíted a bácsit! - a férfi hangja is szomorúvá, végtelenül szomorúvá változott, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy ő is sírni kezd, és hogy tényleg igazat mond, de szépen-lassan zsebéhez nyúlt, és kihalászta belőle szép ezüstkését, a háborús időszakokból, melyet az egyik elmegyógyintézeti biztonsági őrtől szerezett meg. Egy pillanatig sem habozott, kinyitotta, és a kislány feje felé szegezte hátulról, mikor a lány megszólalt:

 - És... a ma... maga neve mi...?

 - Hívjál csak Mackernek, kislány!

 - Hol dolgozik és mit? - Agatha azt hitte, hogy tudja majd egy kicsit húzni az időt, talán lágyítani a szívét, de nem! Többé már nem, soha, soha többé.

A férfi szája újra mosolyra húzódott, erőteljesen megszorította a kislány vállát, mire Agatha velőtrázó sikolyban tört ki, de a férfi lecsapott a késsel. A lány fejének hátsó részébe szúrta bele, amitől Agatha egyből meghalt, de Mackernek ez korántsem volt elég: kitépte a kést, és hevesen szurkált még legalább tizenötször a lány testébe, a megfordított holttest torkába, gyomrába és végtagjaiba is.

Macker hosszú ideig bámészkodott összedöfködött áldozatának élettelen holttestében, míg nem egy furcsa, kaparászó, botladozó és szakadozó hang ütötte meg a férfi fülét.

,,Nem, ez nem az eső!" - gondolta, és körbenézett. A holttest látványának csodájából egy öregember zökkentette ki, aki szinte a semmiből jelent meg Macker háta mögött. Őszes haján kalapot viselt, és mellényén látszott, hogy a sikoly hirtelenségére csak úgy felkapta magára. Még egy furcsa dolog szembe tűnt Mackernek...

Egy puska az öregember kezében. Egy nagycsövű, veszélyt sugalló puska,a mit bármelyik pillanatban meghúzhat, és átlyukaszthatja vele a gyilkos gyomrát.

 - Maga nyomorult! - az öreg éppen tüzelni készült, mikor Macker hirtelen oldalra vetette magát, és kirúgta az öregember kezéből a puskát. Az öreg a hirtelenségtől és a csapástól hátra borult, de megpróbált védekezésből Mackerre rúgni egyet. Macker viszont elkapta az öreg lábát, és habozás nélkül belé döfte kését. Az öreg felordított, és szólni nem tudott a lábába, majd később egész testébe hasító kíntól. A sokk éppen elég ideig tartott Macker számára, hogy feltápászkodjon, és fejbe rúgja az öreget. Látszólag az elvesztette eszméletét, de mikor a gyilkos odalépett hozzá, hogy szépen, komótosan elvágja torkát, az öreg kinyitotta szemeit. Mackernek hát gyorsan kellett cselekednie, egy hirtelen metszéssel végighúzta a hihetetlenül éles kést az öreg kissé szőrös, nedves torkán, és vízesésszerűen ömleni kezdett belőle a vér, mert az öreg felült. Macker idegesen, tomboló dühvel és haraggal a szemében még hátra-hátrapillantott, aztán elindult a nagyvilágba, a messzeségbe. Egy-két fát elhagyva meggondolta magát, és visszafordult. Látta, hogy az öreg még mindig él és szenved. Elmosolyodott, de tudta, hogy nincsen sok ideje, főleg, ha az öreg nem egyedül élt, hanem van mondjuk felesége, vagy akár kutyája, az is megtalálhatja.

Macker gyorsan levette mindkét kesztyűjét izzadt tenyeréről, és azzal tartotta maga előtt a kését, úgy indult a fuldokló öreg felé, aki az érkező Macker láttán egyik kezével kapálódzott, másikkal torkát fogta le, amiből még mindig sebesen szaladt és ömlött kifelé a vér. A lágy folyadék már egész karját és ruháját ellepte, vérvörössé változtatva a szürkés mellényt, mely egykor a felhőkhöz hasonló színben állt az öregen. Most csupa vér...

Macker az öreg kezére húzta a kesztyűket, kihasználva áldozata tehetetlenségét. A kést a kesztyűbe szorította, és még rápillantott a halott kislányra, a szenvedő öregemberre, majd sebesen tovább rohant, kifelé, messze, távol a Black Forest erdejében folyó kis Blackheart River - től és egy ideig nem hallottak róla. Amikor pedig újra feltűnt, szerencsére már nem egy újabb áldozattal...

1954. JÚNIUS 4.
Percy's News - Sajtóiroda, Black Forest

- Uram, kérem, foglaljon helyet! - szólította be Mr. Richard Kingstont egy magas, szemüveges, barna hajú, fiatal férfi a riporteri szobába. Ő volt Bradley. Semmi puccos interjúra nem számított, semmi médiára, semmi újságra, csupán egy normális beszélgetésre, melynek egy-két gyöngyszemét le fogja jegyzetelni. Hiszen nem más lesz a beszélgetőpartnere, mint Richard Kingston, aki pont azon a napon, a tikkasztóan forró június negyedikén ünnepelte 68. születésnapját. - Kér egy kávét, Mr. Kingston? - nyújtott Bradley egy frissen elmosott és teletöltött kis csészét a botján támaszkodó öreg bácsinak, aki még mindig nem fogadott szót az első kérésre sem, és válasz helyett inkább most is csak elmosolyodott, majd levette kalapját, és Bradley segítségével az akasztóra helyezte azt.

 - Tudja, ebben a nagy hőségben is szükség van valamire, ami árnyékot ad - hálás, és kedves mosoly ült Richard arcán, azzal fürkészte Bradley gondolkodó kifejezését, miközbe óvatosan helyet foglalt egy akkoriban nagyon menőnek, és hihetetlenül divatosnak számító fekete bőrfotelbe. Az az ülőhely külön Richard számára volt előkészítve.

 - Akkor... nem kéri a kávét? - kérdezte még egyszer Bradley, és jószívűen, bár mosoly nélkül újra Richard felé nyújtotta a csészét.

 - De, odaadhatja. Elfogadom, köszönöm - Richard hangja ércesen csengett, teljesen máshogy, mint évekkel ezelőtt. De a hallható dolgok mögött ott lapult benne még valami... egy kis tapasztalat. 'Egy kis...' A lehető legnagyobb tapasztalat, valami olyan erő, amit bármikor, bármire fel tud használni. Egy ajándék csengett a torka mögött. Egy haszon, amit nem Istentől kapott, de a pap szerint Isten akarta, hogy minden ÚGY, pontosan ugyanúgy történjen, ahogyan akkor...

2015. SZEPTEMBER 1.
St. Benjamin's School

- Az idei tanévet ezennel ünnepélyesen megnyitom! - csendült fel az igazgató, Mrs. Cassidy hangja a mikrofonban. Mikrofon jutott az iskolának, viszont a pályázatot az idei tanévre sem sikerült megnyerniük, hogy felújíthassák a régi épületet. Néhol le-leszakadt a vakolat, persze veszélyt nem jelentve, de mégis máshogy, másnak tűnt 1940-ben, amikor megépítették saját vállalkozásból. Azóta mindössze kétszer lett újítva:

Egyszer 1974-ben, másodjára pedig egy polgári forradalom miatt '78-ban. Azok aztán veszélyes idők voltak Black Forest számára... Sőt, még a határmenti városok is beleszóltak a vitába, amit a rendőrség robbantott ki, egy igen kényes ügy miatt. Egy sorozatgyilkos miatt, akinek negyvenkilenc áldozata bőven elég volt ahhoz, hogy halálra ítéljék, de az ötvenedik áldozat gyilkosát homály fedte: alapból mindenki Mackert gyanúsította volna, viszont hihetetlen erős és nagy vádakat bizonyító tények szóltak egy másik ember bűnössége mellett is...

A tanévnyitó ünnepség soraiban ott ült Ashley Smith, testvére Blake, másik oldalán pedig Lily Miller. Mindhárman ünneplő egyenruhát viseltek. Ashely begöndörítette sötétbarna, selymes haját, Lily felkontyolta, ami tökéletesen illett világosbarna mellénykéjéhez. Nemigen volt rá szüksége, mert az időjárás, mintha nem is lépett volna át a naptári őszbe, mintha még mindig a forró július közepe tombolna.

Blakenek is sötétbarna haja volt, ami inkább feketének látszott, és ugyanígy állt a helyzet a fiú szemeivel. A tanévnyitó ünnepséget unottan ülte végig, és közben új osztálytársait bámulta, leginkább a lányokat.

 - Ezt a hülyeséget miért hívják ÜNNEPSÉG-nek? Mintha valaki örülne annak, hogy kezdődik a suli... Időpocsékolás - jelentette ki ásítás közben Blake, majd megigazította haját, és kis híján elaludt.

A fiú mindig is kitűnően tanult, csak pszichológiai problémái miatt nem érezte magát rendben. Az előző iskolában nagyon nehezen illeszkedett be, sőt, sehogy nem találta meg a helyét, és rengetegen tanácsolták Black Forestet a középiskolát elkezdő srácnak. Ashley is kimondottan örült a környezetváltozásnak, és hogy leválthatja a régi iskolát. Ezek szerint nem Blake - kel volt a baj, ha Ashley sem szeretett odajárni...

 - Ash, ha kiszabadulunk innen, eljössz fagyizni? - kérdezte az óvodások versmondó műsora alatt Lily a barátnőjétől. Látszott rajta, hogy alig tudja elviselni a hőséget, egy-két izzadtságcsepp végigfutott homlokán, amely tökéletes arányban állt hajának és nyakának nagyságával, az arca renden állt, gyönyörű világoszöld szemek, közepes ajkak, átlagos orr, röviden szólva: Lily egy szép lány volt.

* * * * *

Az évnyitó lassan véget ért, a gyerekek, miután köszöntek régi vagy új osztályfőnöküknek, barátaiknak, szépen hazafelé vánszorogtak. Mármint a legtöbb. De akadtak olyanok, akik a fagyizót és cukrászdát választották, egyesek a játszótérre vonultak. Lily-nek, Ashley-nek és Blake-nek az első opció tetszett leginkább.

Átgyalogoltak a Winnerwood Sétányra, ahol a város legremekebb cukrászdája helyezkedett el, egy francia magánvállalkozás, a La Rever Gateau. Legalább 40 fajta fagylalt, és 60 fajta sütemény közül válogathatott az, aki oda betért. Közkedvelt helynek számított Black Forestben, nem csoda, hogy most is hatalmas sor fogadta Ashley-éket. De szívesebben várakoztak egy cukrászdában, hűsölve a légkondicionáló berendezés által, mint a forró, tűző napon az évnyitón...

Folytatjuk...